A Magyar Mérnöki Kamara (MMK) nemrégiben egy 13 pontos, „rendszerváltó” reformcsomagot tett le az asztalra (amiről itt írtunk korábban – A szerk.), amelynek kimondott célja, hogy a magyar beruházási, közbeszerzési és építésügyi rendszert a formális jogászkodás felől a valós szakmai tartalom és a közérdek védelme felé terelje. A dokumentum nem kevesebbet állít, mint hogy a meglévő szabályok sokszor kiüresedtek, a szakértelem túl későn jelenik meg a folyamatokban, az állam pedig sokszor rosszul értelmezi a saját szerepét.
Az MMK Vízmegtartó Magyarország 2040 programja (1. pont), a közműreform és az e-közmű kizárólagossága (2. pont), valamint az energiatárolásra és az e-mobilitásra vonatkozó javaslatok (3. pont) mind olyan racionális, előremutató lépések, amelyeken nincs mit vitatkozni. A víz helyben tartása, a hálózatkímélő energiatermelés ösztönzése és az, hogy a közműszolgáltató ne kvázi hatóságként blokkoljon beruházásokat, puszta józan ész. Ugyanígy üdvözlendő a beruházások érdemi, vezető tervezői szintű tervellenőrzésének követelménye (8. pont) és az egységes költségtervezési rend (10. pont) megteremtése. Ezek kellenek.
Ha a felszínt megkapargatjuk, az MMK csomagjának legfajsúlyosabb pontjai pontosan azokra a rendszerszintű, sokszor korrupcióval, kontraszelekcióval és állami túlterjeszkedéssel terhelt anomáliákra reflektálnak, amelyeket az Integritás Hatóság, az Állami Számvevőszék (ÁSZ) és a szakmai szervezetek (pl. ÉVOSZ) az elmúlt öt évben folyamatosan, élesen kritizáltak.
1. Az „üres esernyő” fővállalkozók és a közbeszerzési mutyik (4-7. pont)
Az MMK 4. pontja kimondja: az állami építési beruházásoknál a fővállalkozói szerephez minimális szervezeti kapacitásra van szükség, hogy az „üres szerződéses ernyők” ne nyerhessenek. Emellett követelik a felelős akkreditált közbeszerzési szaktanácsadók (FAKSZ) független – akár sorsolásos – kijelölését, megelőzve a zárt, „mutyigyanús” kapcsolatrendszerek kialakulását.
Miért ekkora probléma ez? Az Integritás Hatóság 2024-es jelentése feketén-fehéren leírja: a magyar közbeszerzési piac koncentrációja tovább erősödött, az egyajánlatos eljárások aránya változatlanul magas, a verseny pedig szűkül. Az ÁSZ és a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal évekre visszamenőleg kongatja a vészharangot az átláthatatlan alvállalkozói láncolatok és a fiktív számlázások miatt. A megrendelők sok esetben szándékosan úgy írják ki a műszaki tartalmat, vagy alkalmaznak szubjektív értékelési szempontokat, hogy a verseny mesterségesen korlátozódjon, és csak a „kiválasztott” cégek nyerhessenek. Az MMK követelése a független szakértőkre és a valós kapacitásra tehát nem más, mint egy kétségbeesett kísérlet a közbeszerzési mocsár kiszárítására.
2. A csúszások, a lánctartozások és a szakértői káosz (8. és 12. pont)
Az MMK szerint a beruházási viták és a Teljesítésigazolási Szakértői Szerv (TSZSZ) elé kerülő ügyek jelentős része a rossz előkészítésből fakad. Követelik a TSZSZ MMK-alapra helyezését, mert a jelenlegi szakvélemények sokszor elvéreznek a bíróságokon a módszertani hiányosságok miatt.
Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy egységes, átlátható módszertani szabályok, következetes szakértői képzés és számonkérhető szakmai protokollok mentén születnének a vélemények, amelyek egy bírósági eljárásban is megállják a helyüket.
A kritika teljesen jogos, és a rendelkezésre álló adatok alapján a valóság talán még kedvezőtlenebb képet mutat. A hazai építkezések átlagosan 30-40 százalékkal lépik túl az eredeti határidőket, leginkább a forráshiányos, hiányos dokumentációval elindított „tervezési illúziók” miatt. Az ÁSZ jelentései is kiemelik, hogy az építési beruházások „rákfenéje” a megfelelő előkészítés hiánya, ami folyamatos pótmunkákhoz, csúszásokhoz és a költségek elszállásához vezet. Ennek a dilettantizmusnak a végeredménye az a 300 milliárd forintra becsült lánctartozás, amely jelenleg is fojtogatja a magyar építőipart, mikro- és kisvállalkozások ezreit tönkretéve. Ha a tervek rosszak, a költségvetés fiktív, az eredmény pedig a ki nem fizetett alvállalkozó, akkor a TSZSZ valóban csak a hibák utólagos, tehetetlen „gyűjtőhelye” marad.
3. Az állami túlterjeszkedés: az „open book” illúziója (13. pont)
A reformcsomag legérzékenyebb, de talán legfontosabb pontja a polgári jogi szerződéses egyensúly követelése. Az MMK nyíltan beleáll az Építési és Közlekedési Minisztérium (ÉKM) úgynevezett „open book” (nyílt könyves) gyakorlatába. A jelenlegi rendszerben a nyertes vállalkozó hasznát utólagosan 10%-ban maximálják, a belső költség- és árképzését úgy ellenőrzik, mintha hatósági ármegállapítás történne, a többletet pedig elvonják.
A szándék papíron a közpénz védelme lenne, a gyakorlatban viszont egy olyan, utólagos ár- és haszonfelülvizsgálati mechanizmus épült ki, amely rosszul illeszkedik a polgári jogi vállalkozási szerződések logikájához. Az MMK kimondja: ez nem piac, ez hatósági ár- és eredménykontroll, ami kiöli a versenyt és tönkreteszi a vállalkozásokat.
Ez a fajta állami beavatkozás kísértetiesen rímel arra a kritikára, amit az elmúlt években a felsőoktatás modellváltása kapcsán is megfogalmaztak a szakértők: a hatékonyság jelszava mögé bújva az állam adminisztratív, felülről vezérelt kontrollt épít ki az autonóm rendszerek (legyen az egyetem vagy a szabadpiac) felett. Az építőiparban ez a megközelítés tragikus következményekkel jár. Ahogy az ÉVOSZ is rávilágított, az ágazat jövedelmezősége ma már sok esetben a nullához közelít, a kiszámíthatatlan finanszírozás, a brutális anyagár-ingadozások és a bürokrácia miatt a cégek a túlélésért küzdenek. Ha az állam egy ilyen pattanásig feszült, lánctartozásokkal terhelt helyzetben még a tisztességes piaci hasznot is utólagosan elvonja, azzal pont a hatékony, jól szervezett vállalkozókat bünteti. A közpénzt nem a vállalkozói haszon utólagos lenyesésével, hanem a tisztességes, valódi versenyt biztosító előkészítéssel és átlátható döntési folyamatokkal kellene védeni.
Ha a döntéshozók komolyan gondolják, hogy szakmai alapra állítják a beruházási és közbeszerzési rendszert, ez a 13 pont jó kiindulópont egy tárgyalási menetrendhez.
Az MMK 13 pontja nem csupán szakmai kívánságlista, hanem látlelet az elmúlt 5 év magyar valóságáról. Azt üzeni: elég a formális jogászkodásból, a haveri alapon kiosztott, rosszul előkészített, majd menet közben széteső beruházásokból és az állami, hatósági erőből letolt piacszabályozásból. A mérnökök, a kivitelezők és az ellenőrző hatóságok is ugyanazt mondják évek óta. A kérdés már csak az: meghallja-e valaki a döntéshozók asztalánál?
Nádasi Levente
MBA szakirányú menedzser
épületgépész tervező
Fotóillusztráció: Canva
Véleményét a fenti cikkel vagy annak témájával kapcsolatban megírhatja nekünk ITT.
3 Comments
Nem találom az alábbi nagyon fontos tételeket a fenti szövegben.
1. Az építési beruházásokat precíz tender, vagy kiviteli tervek alapján szabadna csak elindítani.
Kivételesek azok az esetek, ahol a tervezés annyira specifikus, hogy azt, csak az építési vállalkozással együtt lehet kezelni.
Ez esetben viszont még fontosabb az elvárt műszaki követelmény szint definiálása.
2. 2. A változtatások, kiváltások esetén kétoldalú egyezség szükséges az építtető és a generál kivitelező között.
Nevetséges, hogy sokszor jóval olcsóbb berendezést választanak, de nem lehet az árban egyezkedni, mert az be van betonozva. A szabadpiacon, ha egy generál módosítani akar, ott mindig felmerül az a kérdés is, hogy menyivel lesz olcsóbb a projekt, mert ha nem lesz olcsóbb, akkor minek a változtatás?
3. A kiviteli tervek ellenőrzését pedig nem a végtermékre kellene koncentrálni, hanem egy folyamatként kell kezelni.
Nagyon kellemetlen olyan kiviteli terv végterméket ellenőrizni, ami látszólag minden jogszabályt, szabványt teljesít ugyan, de alapvető koncepcionális problémákat tartalmaz a terv.
Ha piacgazdaság van (nincs), akkor mindennek annyi az ára amennyit fizetnek érte.
Nincs helye semmiféle utólagos haszon számítgatásnak.
Csak annyi a fontos: a megrendelő azt kapta meg amit rendelt.
A korrupcióra szánt pénz, nem lehet része a vállalási árnak.
Köszönöm a három nagyon fontos részletpontra rámutató szakmai észrevételt; egyetértek azzal, hogy ezek a kérdések a gyakorlatban kulcsfontosságúak és inkább részletes módszertani kidolgozást, mintsem egyetlen véleménycikkben való teljes körű tárgyalást igényelnek.
1. Tender- és kiviteli tervalapú indulás
Az építési beruházások „precíz tender vagy kiviteli tervek alapján” történő elindítása nemcsak józan szakmai elvárás, hanem az MMK reformcsomagjának egyik központi üzenete: az előkészített beruházás, a kiviteli tervdokumentáció és az érdemi, vezető tervezői szintű tervellenőrzés követelménye ezt a logikát rögzíti.
A véleménycikkben is azt hangsúlyoztam, hogy a jelenlegi lánctartozási, határidő-csúszási és TSZSZ-viták jelentős része a rosszul előkészített, „félkész” tervek és gyenge költségvetés következménye. Az, amit a véleményező kiemel, ennek a szakmai részlete: világos célmeghatározás, teljes körű kiviteli terv és olyan tender, ahol nem a kivitelezés közben derül ki, mi is a beruházás tényleges műszaki tartalma. Nem véletlen, hogy az MMK külön pályázatot írt ki „az építési beruházások és tervezési feladatok projektstruktúrájának kialakítása, valamint a részekre történő ajánlattételi lehetőségek módszertanának kidolgozása, közbeszerzési projekt‑ és részekre bontási módszertan” témájában: ez pont azt a módszertani mélységet hivatott megteremteni, amelyre a rövid cikk kereteiben csak utalni tudtam.
2. Változtatások, kiváltások és kétoldalú egyezség
A változtatások, kiváltások esetén elvárt kétoldalú egyezség – különösen az ár- és minőségi következmények tisztázása – a polgári jogi szerződéses egyensúly lényegéhez tartozik.
Amikor azt bírálom, hogy az állam az open book gyakorlatban utólag, hatósági logikával maximálja a vállalkozói eredményt, valójában azt állítom: a közpénzes beruházásnál is szerződéses partnereknek kell egymás mellett ülniük, akik a műszaki tartalom és a költségek változása esetén képesek egymás között korrekt alkut kötni. A „bebetonozott ár” és a „jóval olcsóbb berendezés, de árban nincs egyezkedés” helyzete nemcsak piaci abszurditás, hanem annak a jele, hogy a szerződéses feltételrendszer nem engedi meg a valóságos, kétoldalú korrekciót.
Itt látom a közbeszerzési projekt- és részekre bontási módszertan szerepét: ha a projektstruktúra, a részek, a műszaki teljesítmények és az elszámolási egységek átláthatóan vannak felépítve, akkor van tere annak, hogy egy-egy kiváltásnál ne csak a műszaki megfelelésről, hanem az arányos ármódosításról is szakmai és jogi szempontból tiszta megállapodás szülessen.
3. Tervellenőrzés mint folyamat, nem csak „végtermék-pipálás”
Teljesen egyetértek azzal a tapasztalattal, hogy a „látszólag jogszabály- és szabvány-kompatibilis, de koncepcionálisan hibás” kiviteli tervek ellenőrzése az egyik legfrusztrálóbb szakmai helyzet.
Az MMK indokolása is erre mutat rá, amikor külön választja a tanulmányterv, az engedélyezési terv és a kiviteli terv szerepét, és azt mondja: a tervellenőrzés nem lehet a hiányzó előkészítés pótléka, hanem a már döntött irány érdemi minőségbiztosítása, vezető tervezői szinten. A véleménycikkben ezért hangsúlyoztam azt, hogy a TSZSZ gyakran „csak a hibák utólagos gyűjtőhelye”, mert a koncepcionális hibák már a projekt elején, a rossz megrendelői diszpozíció és a formális tervellenőrzés mellett beépülnek a rendszerbe.
A tervellenőrzés folyamatjellegének megerősítését – az, hogy már a projektstruktúra kialakításánál és a részekre bontásnál legyen beépítve a koncepcionális szűrés – én is az egyik legfontosabb következő lépésnek tartom. Külön problémának látom, hogy a 266/2013. (VII. 11.) Korm. rendeletben rögzített szakmai kompetenciák egy részét a gyakorlatban egyszerűen „kihagyjuk” a döntési láncból; ez ugyancsak a szakmai minőség gyengítését eredményezi, mert formális aláírások helyettesítik a valódi, személyhez kötött felelősséget. A most kiírt módszertani pályázat jó lehetőség arra, hogy ezt a szemléletet – a folyamatban végig jelenlévő, valós kompetenciát – a gyakorlatban is leképezhető szabályokká alakítsuk.